Napi halál

"Az amerikai kertépületben lakom, a Nyugati 81. utcában, a 11. emeleten. A nevem Patrick Bateman. 27 éves vagyok. Az embernek vigyáznia kell magára szerintem, megfelelő étkezéssel, szigorú edzésekkel. Reggel, ha kissé karikás a szemem, jeget teszek rá, és közben hasizmot erősítek. Ezret megcsinálok.

Miután levettem a jeget, mélytisztítóval bedörzsölöm magam. Zuhanyozáskor hidratáló zselét használok, majd mézes-mandulás zsurlót. Az arcomra lehúzható zselépakolást teszek. Ezután növényi eredetű maszkot teszek fel, amit 10 percig rajtahagyok, mialatt folytatom a reggeli rutint. Vagy alkoholmentes, vagy kevés alkoholtartalmú after shave-et használok, mert az alkohol szárítja az arcbőrt, és öregít. Most jöhet a hidratáló és a ránctalanító szemkrém, végül egy utolsó réteg hidratáló védőkrém. Létezik egy Patrick Bateman-féle fogalom, egy absztrakt kép. De nincs valódi énem, pusztán irányultságom. Illuzórikus álom vagyok. Bár elrejthetem a hideg pillantásomat, és te kezet foghatsz velem, akár érezheted a hús érintését: ám az életmódunk mégsem hasonlítható össze. Én egyszerűen nem létezem."

(Részlet az "Amerikai psycho" c. filmből)

Van egy énünk, amit ismerünk. Megpróbáljuk szeretni, mivel ez ömlik felénk minden irányból: önmagunk elfogadása, esetleges hibáink elfeledése. Viszont ha kritika ér minket, néha legszívesebben megfojtanánk azt, aki ilyet megfogalmazni merészelt - a szorítás mértéke persze az énképünkbe vitt ütés erősségétől és pontosságától is függ.

"Ismeri a mondást: A régi úr alatt ember nyomott el embert, de a forradalom óta éppen fordítva van."

(A "Vakok földjén" c. film)

Rettegés. Aggodalom. Félelem valami olyasmi miatt, ami fentről csaphat le ránk. Az emberek általános feszültségérzete ettől él és virul, s addig nem pihen, amíg nem jön a következő dózis. És akkor kezdődik elölről. De bármennyire is nyilvánvaló, soha nem töprengünk el azon, hogy a felettünk terpeszkedő sötét felhőket bizony mindig mi magunk tápláljuk.

Egy dél-koreai sportoló nem állhatott a dobogóra, mivel hangot adott politikai nézeteinek. Itthon a hazatérő olimpikonokat a miniszterelnök-helyettes mellett a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke fogadja, aki mellesleg az egyik hazai (kormány)párt országgyűlési képviselője. Ezt honlapján is büszkén teszi közzé. A politika valóban nem férkőzhet be az olimpiára? És ha már itt tartunk, mit szabad a sportolónak, és mit nem? És mi köze mindennek a doppinghoz?!

„Ha a klasszikus ókor üde, bátor és összhangzó szelleme annyira megifjította az emberiséget, miért ne történhetnék az meg a mi korunkban is az ókor lelkes felkarolása következtében? (...) Egészséges, demokratikus, nemzetközi élet és törekvés fog az örökös küzdőterekről kiindulni; a becsület és az önzetlenség kultusza pedig újjáalkotja majd az egész világot. (...) Erre az új útra lépve, az örök békének mindeddig jámbor óhaja sokat fog veszíteni utópikus jellegéből. Ezek az eszmék lelkesíthették M. Bréalt, amikor (...) azt az óhaját fejezte ki: vajha az olimpiai játékok határkövet és fordulópontot képeznének az emberi művelődés történelmében, és a bennök rejlő etikai, társadalmi és politikai jelentőségénél fogva Európa Egyesült Államainak kiindulási pontját alkotnák. (...) Befejezem a soraimat e szavakkal: Citius, fortius, altius! - melyek az ezen páratlan eszmét megpendített társaságnak jeligéjét képezik. Vajha minél magasztosabb lenne Olimpia feltámadása a XX. század küszöbén...”