"Ismeri a mondást: A régi úr alatt ember nyomott el embert, de a forradalom óta éppen fordítva van."
(A "Vakok földjén" c. film)
Rettegés. Aggodalom. Félelem valami olyasmi miatt, ami fentről csaphat le ránk. Az emberek általános feszültségérzete ettől él és virul, s addig nem pihen, amíg nem jön a következő dózis. És akkor kezdődik elölről. De bármennyire is nyilvánvaló, soha nem töprengünk el azon, hogy a felettünk terpeszkedő sötét felhőket bizony mindig mi magunk tápláljuk.
Az utóbbi időben elolvastam több regényt, és megnéztem nem egy filmet, amelyek számomra szimpatikusak, mivel azt találgatják, milyen sorsa lesz az emberiségnek néhány év múlva. Disztópia vagy antiutópia, mindkét kifejezés helyes. Ebben a műfajban az írók nem vázolnak elénk fényes jövőképet, sokkal inkább a társadalom jelenlegi útját követik. Amikor a végére értek, a történelem fonalát kicsit tovább szövik, és arra a következtetésre jutnak, hogy egy olyan világ felé haladunk, ahol valami elromlott. Valami zátonyra futott. A rendszer összeomlott, és egy rosszabb lépett a helyére. Ezek a művek általában egy felsőbb hatalom előretöréséről és az emberiség elnyomásáról szólnak, a jó pedig hol győz, hol nem - nem egy esetben nincs is jó.
Nekem mégis az a kedvenc történetem, amelyik arról szól, hogy a szisztéma bukását nem egy-egy démonizált alak okozta. Hanem maga az ember. Az ember, amelyik olyan, mint én, vagy te, vagy akármelyikünk. Az elnyomás nem felettünk uralkodik, hanem köztünk és bennünk él. Ahogy gyakran mi is elfojtjuk haragunkat, szomorúságunkat, vagy ha úgy esik, örömünket, úgy egymással szemben is sokszor alkalmazzuk ezt a módszert, amikor a másik viselkedése számunkra nem kívánatos. Vannak jámborabb és vannak vadabb emberek - utóbbiak közé tartoznak azok is, akik csak a látszat kedvéért mutatkoznak jámbornak. De mindannyiunkban működik az ösztön, amely életben tart minket, és a másikéval szemben a mi létünket helyezi előtérbe.
Mindannyiunkban ott lakik az erőszaknak eme parányi (vagy kevésbé parányi) morzsája, amely annál nagyobbra duzzad, mennél inkább veszélyben érezzük magunkat. Életünket, vagy szabadságunkat.
Szabadság. Tudta valaha bárki is, mit jelent az? Hiszen ma biztosan nem élünk abban. Környezetünk rabságban tart bennünket, és mi is a környezetünket. Önmagunkat úgyszintén. Az elnyomók pedig nem a messziségből jönnek, hanem közülünk, vagy éppen belőlünk születnek. Lehet egy országban bármilyen rendszer, az sosem lesz megfelelő, mivel azok teszik tönkre, akik benne élnek. A társadalom nem kiveti, hanem befogadja, felneveli és hatalomra juttatja az elnyomókat, mert nem képes uralkodni saját ösztönein. Ilyen az ember. Ilyen az ember?
Ne fogadjuk el.
