„Ha a klasszikus ókor üde, bátor és összhangzó szelleme annyira megifjította az emberiséget, miért ne történhetnék az meg a mi korunkban is az ókor lelkes felkarolása következtében? (...) Egészséges, demokratikus, nemzetközi élet és törekvés fog az örökös küzdőterekről kiindulni; a becsület és az önzetlenség kultusza pedig újjáalkotja majd az egész világot. (...) Erre az új útra lépve, az örök békének mindeddig jámbor óhaja sokat fog veszíteni utópikus jellegéből. Ezek az eszmék lelkesíthették M. Bréalt, amikor (...) azt az óhaját fejezte ki: vajha az olimpiai játékok határkövet és fordulópontot képeznének az emberi művelődés történelmében, és a bennök rejlő etikai, társadalmi és politikai jelentőségénél fogva Európa Egyesült Államainak kiindulási pontját alkotnák. (...) Befejezem a soraimat e szavakkal: Citius, fortius, altius! - melyek az ezen páratlan eszmét megpendített társaságnak jeligéjét képezik. Vajha minél magasztosabb lenne Olimpia feltámadása a XX. század küszöbén...”
(Kemény Ferenc)
Kemény Ferenc (szül. Kohn Ferenc, 1860-1944), a Vajdaságban világra jött, zsidó származású magyar sportszervező, pedagógus, tanügyi író, humanista békeharcos, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapítótagja és a Magyar Olimpiai Bizottság alapítótitkára 1895-ben így képzelte el az antik korban született, majd a kereszténység elterjedésével pogány szokásnak minősített és megszüntetett olimpiai játékok újjáélesztését. Kemény kora egyik kiemelkedő személyisége volt - a béke és a tanítás, a fejlődés elkötelezett szolgája. A római katolikus vallásra áttért egykori iskolaigazgató halálát a nyilasok elől való menekülés közben lelte.
A coubertini olimpizmus, az újkori olimpiák eszménye a fent leírt reményekkel kecsegtette az ókori hagyományt leporoló urakat. Ám az eseménysorozat nemcsak külsejében újult meg. Az antik görögök más indokból, más körülmények között, más szabályok szerint rendezték meg a pánhellén játékokat, amelyeknek a legfontosabb részét az olümpiai játékok képezték. Elég, ha csak azt emeljük ki, hogy akkoriban csakis görögül beszélő férfiak vehettek részt a versenyeken (a nőknek külön rendezték meg a Héraiát, nemzetek helyett pedig a városállamok delegáltjai vetélkedtek), rendkívül fontos szerepet játszott a vallás, kizárólag egy helyszín (az éliszi Olümpia) jöhetett szóba, és tipikusan a harcászattal összefüggő sportágak (pl. fegyveres futás, pankráció) játszották a főszerepet. Habár néhány dolgot átvettek a szervezők (pl. négyéves időközök és bizonyos sportágak), az 1896-ban útjára indult újkori olimpiára már a szekularizáció (a vallás kiszorulása), a nemzetköziség és a békére való törekvés volt jellemző, valamint az alapító Pierre de Coubertin szándéka ellenére a nők is résztvevőkként lehettek jelen. A békére törekvést az elődökkel kapcsolatban is gyakran emlegetik, de vannak, akik úgy vélik, ez valójában annyit jelentett, hogy a katona sportolók a rendezvény idejére kiválhattak a hadseregből, és szabad átjárást biztosítottak nekik az ellenséges területeken. Emellett az ókorban kizárólag a győzteseket jutalmazták meg, míg a modern olimpiai játékok egyik alapelvét Ethelbert Talbot episzkopális érsek híres idézete szolgáltatta: „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!” A másik szállóige, amely már jobban érzékeltette az eredmény fontosságát, Didon domonkos pátertől származik: „Gyorsabban, magasabbra, erősebben!”
Az ókori kultúra jegyeit tehát nem vehette át egy az egyben Coubertin báró, sőt, társaival radikálisan át kellett alakítaniuk azokat, hogy integrálhassák a régi tradíciókat egy újonnan megalkotott rendszerbe. Azonban a sport modernizálódása fokozatosan vetette fel az új időkre jellemző szempontokat (Svachulay, 2007):
- a sportban érintettek együttműködésének racionalizálását,
- a sportbürokrácia kialakulását és elterjedését,
- a különböző testületek és vezetők monopóliumát,
- a sportélet ideologizálását a szervezett együttműködés érdekében,
- a sportágak és a sportolók lehető legszélesebb körének centralizációját,
- valamint a sport piacosítását.
A folyamatosan kialakuló rendezettség, fegyelem és a kizárólagos ellenőrzés a sportot mindjobban kiszolgáltatták azoknak az érdekeknek, amelyek később a politika és az üzleti szféra karjaiba lökték azt. Először a világkiállítások gazdasági irányítói, majd az államhatalmak, azt követően a globális szuperhatalmak, mára pedig a különböző iparágakban jelenlévő vállalatok tömegvonzásába kerültek az olimpiai játékok. A megváltozott körülmények között a sport és az olimpia szereplőinek olyan értékeket kellett találniuk, amelyek az elterjesztett ideológiák mellett az elidegenült társadalmak eszményeihez és a sportélet hagyományigényéhez egyaránt igazodnak - így állt össze az olimpia eszméje. Az ennek jegyében született olimpiai mozgalom iparszerű fegyelemmel végrehajtandó központosítási törekvései során a NOB-ba olvadtak az ahhoz közel álló szervezetek és szövetségek - ezt a folyamatot a MOB-nál is figyelemmel kísérhettük a közelmúltban.
Az újkori olimpiák kezdetekor az antikvitásban saját gyökereire lelő polgári társadalom és az uralkodói csoportok együtt magasra repítették az olimpiai mozgalmat és vele a felületesen megalkotott, az előkelőségnek tetszetős, presztízsalapú ideológiákat. Azonban az alapítók kényszerűen megkötött kompromisszumai és túlzott optimizmusuk odáig vezettek, hogy az évtizedek alatt világossá vált, amit Svachulay György filozófus kiválóan leírt: „A modern olimpiai mozgalom eszméje kezdettől fogva hibás, értékállításaiban önellentmondó és kudarcra ítélt. Pl. egyszerre akarta a centralizált elit vezetését és a demokratizálást, egyszerre akarta a társadalmi tekintély, a címek és rangok, valamint az ész uralmát, egyszerre akarta a zártkörűséget és az össznépiséget, egyszerre akarta a régi társadalmi viszonyokat és egy gyökeresen újat. A liberalizmus és a konzervativizmus klasszikussá váló, modern káosza jelenik meg itt is. E szemléleti zűrzavarban könnyedén telepedhettek meg olyan elvtelenségek és hazugságok, mint pl. az 'amatőrök' olimpiáján megtűrt 'professzionálisok', mint a doppingszerek következetlen akadályozása, mint a politikai/diplomáciai szempontok 'száműzése' és folyamatos érvényesítése.”
A sport meghirdetett eszmeisége napjainkra totálisan eltorzult, mivel az egészség megőrzéséhez szükséges testmozgás, a közösségi élet és a szórakozás egyszerűségéből a nagy célok megjelölése és az elérésükre való törekvés által rendszerezett, az aktuális hatalmak érdekeit szolgáló iparággá emelkedett (vagy inkább süllyedt). Míg a XIX. századig a sport főként a szabadidő hasznos és élvezetes eltöltésére, egyúttal a versenyszellem békés kiélésére szolgált, s emellett a küzdelmek amatőr alapon szerveződtek, a XXI. században már egészen másról van szó. A haszonszerzésen alapuló professzionális és a legtöbb esetben szintén anyagiassá vált rekreációs sport, valamint a többi civilizációs ártalom szinte teljesen a háttérbe szorították az egymás társaságáért, a mozgás öröméért és az egészséges életmód jegyében végzett sporttevékenységet. Látni olykor a ködben figyelemre méltó kezdeményezéseket, de sajnos ezek iránt egyelőre közel sem mutatkozik akkora érdeklődés, hogy új érát indítsanak el a társadalmak történetében.
Az olimpiákon tapasztalható korrupció, igazságtalanság, következetlenség, valamint a hamis eszmények közvetítése a többre hivatott elmék felé egyelőre sikeresen működik, és egyre erősebben sodorja magával az emberi agyat az értékválság mélyére. Habár tudnánk, mégsem akarjuk észrevenni, hogy olyan irányba befolyásolnak minket, ami amellett, hogy számunkra nem kecsegtet semmi jóval, elvonja a figyelmünket a valóban fontos történésektől. Ugyanis a teljesítményorientált sportban egyre inkább elvész a valódi teljesítmény, s az emberi tényező helyét folyamatosan átveszik az oktalanul megkreált szituációk és azok a mesterségesen előállított szerek, amelyek egyre jobban kitolják képességeink határait. Eljutottunk arra a szintre, hogy az olimpikonok már szinte csak ezek segítségével tudnak újabb és újabb világrekordokat abszolválni, hiszen ők nemcsak az adott verseny résztvevőivel versengenek, hanem a négy évvel azelőttiekkel is. Miért? Mert ez feléjük az elvárás. Cserébe egy kis szerencsével mi megkapjuk a jól megérdemelt aranyérmet, hiszen például a magyar már megszenvedte a múltat és a jövendőt, nekünk jogunk van a dicsőséghez. És ami igazán fontos lenne...
Az önzőség mélyről jövő, ösztönszerű gondolatán átlépő önfeláldozás közel sem részesül ennyi elismerésben és csodálatban, s akik cselekedeteiket saját önigazolásuk és boldogulásuk helyett valóban másokért hajtják végre, végzik tovább a dolgukat szépen, csendben. Nem kérnek tőlük interjút, nem szerepelnek a címlapokon. A jelenkorban a nagy tettek helyett a sportszerűség régi hamvain felállított ikonokat, tökéletesen megformált bálványokat ünneplünk, amelyek valójában épp ugyanannyira tökéletlenek és esendőek, mint bármelyikünk. Mindeközben egyre élesebben rajzolódik ki az az antiutópia, amelyben már nem az országok, hanem vállalatok viaskodnak egymással, melyik gyártja le a hatékonyabb versenyzőt... A nép pedig tapsol, örvendezik, őrjöng örömében, s arra buzdítja lányait és fiait, hogy válasszák példaképnek az új, tökéletesebb faj gepárdgyorsasággal futó, cápaként úszó képviselőit.
Kemény Ferenc szavai és életútja olyan elemeket tartalmaznak, amelyek a különböző szemlélettel rendelkező emberek számára különböző megítélés alá esnek. Bizonyára valaki számára ő egy cionista, aki feláldozta volna a nemzeti autonómiát mindenféle Európai Egyesült Államok létrehozása érdekében, míg mások büszkék rá, hogy tenni akart és tett is valamit azért, hogy a világ ne álljon meg a fejlődésben. Valószínűleg úgy érezte, hogy az olimpia feltámasztásával csodálatos dolgot hívnak életre, azonban később kiderült, hogy elkövettek néhány végzetes hibát, elsiklottak bizonyos törvényszerűségek felett, és a kezdetben nagyszerű építmény mára sűrűn pöfékelő, hatalmas gyárrá változott. Hol vannak már a fenti idézetben hangoztatott, előremutató gondolatok? Hová lettek a közvetlen érintettek érdekein messze túlmutató elvek? Az olimpia dicső szelleme ma is figyelembe veszi a társadalom fejlődését, vagy kizárólag az eredményekre és az általuk teremtett gazdasági, politikai előnyökre fókuszál?
És főleg: hol van az a pont, ahol az emberek azt mondják, eddig, és ne tovább?
