"Az amerikai kertépületben lakom, a Nyugati 81. utcában, a 11. emeleten. A nevem Patrick Bateman. 27 éves vagyok. Az embernek vigyáznia kell magára szerintem, megfelelő étkezéssel, szigorú edzésekkel. Reggel, ha kissé karikás a szemem, jeget teszek rá, és közben hasizmot erősítek. Ezret megcsinálok.
Miután levettem a jeget, mélytisztítóval bedörzsölöm magam. Zuhanyozáskor hidratáló zselét használok, majd mézes-mandulás zsurlót. Az arcomra lehúzható zselépakolást teszek. Ezután növényi eredetű maszkot teszek fel, amit 10 percig rajtahagyok, mialatt folytatom a reggeli rutint. Vagy alkoholmentes, vagy kevés alkoholtartalmú after shave-et használok, mert az alkohol szárítja az arcbőrt, és öregít. Most jöhet a hidratáló és a ránctalanító szemkrém, végül egy utolsó réteg hidratáló védőkrém. Létezik egy Patrick Bateman-féle fogalom, egy absztrakt kép. De nincs valódi énem, pusztán irányultságom. Illuzórikus álom vagyok. Bár elrejthetem a hideg pillantásomat, és te kezet foghatsz velem, akár érezheted a hús érintését: ám az életmódunk mégsem hasonlítható össze. Én egyszerűen nem létezem."
(Részlet az "Amerikai psycho" c. filmből)
Van egy énünk, amit ismerünk. Megpróbáljuk szeretni, mivel ez ömlik felénk minden irányból: önmagunk elfogadása, esetleges hibáink elfeledése. Viszont ha kritika ér minket, néha legszívesebben megfojtanánk azt, aki ilyet megfogalmazni merészelt - a szorítás mértéke persze az énképünkbe vitt ütés erősségétől és pontosságától is függ.
Szándékunk, hogy önnön személyünket tökéletlenül is tökéletesnek lássuk, hiszen a harmóniához ez a fajta optimista látásmód szükséges. Miközben bizonytalan szárnycsapásokkal siklunk el az ellentmondások örvénye felett, meg sem fordul a fejünkben, hogy lenézzünk, és konstatáljuk, valójában nem megértjük, csupán ámítjuk magunkat.
Felszínesek akarunk maradni, mert az aranymetszés így tartósítható: ha minden egészséges, arányos, normális. Ha ez segít, hajlandóak vagyunk hamis illúziókba ringatni gyermeteg lelkünket. Ha azt kérik, képesek vagyunk kompromisszumot kötni. Ha szükséges, önkezünk által vetünk véget autonómiánknak. Csak egy cél van: a boldogság.
De mi van akkor, ha valaki véletlenül (vagy netán szándékosan) megkarcolja az élő húsra gondosan felvitt zománcot? Ha egy másik ember szavai arra késztetnek, hogy őszintén nézzünk szembe magunkkal? Kinevetjük, odébb lökjük, ugyanis jól belénk nevelték, hogy ez baromság. Jól tudjuk, hogy az élet értelme az élményszerzés, az örömbe való örökös kapaszkodás és a könnyed halál. Annyira viszolygunk az alattunk tátongó mélységtől, agyunk sötét zugaitól, hogy ha egy pillantást vetünk felé, ránk tör a riadtság, és rögvest továbbállunk.
Mindeközben pedig egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy bár lényünk a tartós elégedettségre áhítozik, amelyben nem nyomják többé vállunkat a problémák, mégsem bírunk szabadulni a gondok, a gondolkodás béklyójától - ez tart minket a menny és a pokol, a megváltás és a kárhozat között.
Tudnunk kell, hogy a felhőket úgysem fogjuk elérni. Tudnunk kell, hogy a boldogság nem létezik. Választhatunk - de nem azon lehetőségek között, amelyeket általában elképzelnénk. A két opció a következő: maradunk a meghasonlott személyiségünk által átélhető félélmények világában, miközben a kettészakadásból eredő devianciánk lassacskán elhatalmasodik rajtunk, vagy alámerülünk a sötétségben, és felfedezzük igazi valónkat. A mi dolgunk ezen a világon, hogy megismerjük és kiteljesítsük önmagunkat, még ha ez szenvedéssel is jár. Remélem, nehéz lesz a döntés.
