"Az amerikai kertépületben lakom, a Nyugati 81. utcában, a 11. emeleten. A nevem Patrick Bateman. 27 éves vagyok. Az embernek vigyáznia kell magára szerintem, megfelelő étkezéssel, szigorú edzésekkel. Reggel, ha kissé karikás a szemem, jeget teszek rá, és közben hasizmot erősítek. Ezret megcsinálok.
Miután levettem a jeget, mélytisztítóval bedörzsölöm magam. Zuhanyozáskor hidratáló zselét használok, majd mézes-mandulás zsurlót. Az arcomra lehúzható zselépakolást teszek. Ezután növényi eredetű maszkot teszek fel, amit 10 percig rajtahagyok, mialatt folytatom a reggeli rutint. Vagy alkoholmentes, vagy kevés alkoholtartalmú after shave-et használok, mert az alkohol szárítja az arcbőrt, és öregít. Most jöhet a hidratáló és a ránctalanító szemkrém, végül egy utolsó réteg hidratáló védőkrém. Létezik egy Patrick Bateman-féle fogalom, egy absztrakt kép. De nincs valódi énem, pusztán irányultságom. Illuzórikus álom vagyok. Bár elrejthetem a hideg pillantásomat, és te kezet foghatsz velem, akár érezheted a hús érintését: ám az életmódunk mégsem hasonlítható össze. Én egyszerűen nem létezem."
(Részlet az "Amerikai psycho" c. filmből)
Van egy énünk, amit ismerünk. Megpróbáljuk szeretni, mivel ez ömlik felénk minden irányból: önmagunk elfogadása, esetleges hibáink elfeledése. Viszont ha kritika ér minket, néha legszívesebben megfojtanánk azt, aki ilyet megfogalmazni merészelt - a szorítás mértéke persze az énképünkbe vitt ütés erősségétől és pontosságától is függ.